Az egyik áruházban csomagolt vöröshagymát akartam venni. A címkén egy makói cég nevét találtam. Aztán apró btűvel: "Származási ország: Hollandia". Volt más is: Szlovákiából.
Az, hogy egy magyar cég külföldi élelmiszert csomagol, az nem túl barátságos gesztus a magyar termelőkkel szemben, de még nem önsorsrontás. De az, hogy egy makói ‒ a vöröshagymatermesztés "hazájából" való ‒ cég csomagol külföldi hagymát: ez már szerintem közel áll ahhoz, hogy így nevezhessük!
Miért?
Hova vándorol a termék előállításának, forgalmazásának haszna? Nem nehéz belátni, hogy jobb, ha minél nagyobb része, vagy egésze itthon marad, mint ha külföldi zsebekben köt ki. Az itthon maradó hasznot honfitársaim fogják felhasználni, lehet, hogy az én termékemből vagy az én munkahelyem szolgáltatásaiból vesznek, ha nagyobb a vásárlóerő, nő a választék, én magam is könnyebben találok megfelelő árut – szóval a pénzem egy része, sokszor nagyon áttételesen ugyan, de visszajön hozzám.
Ebből következik, hogy a legjobb, ha nem csak a termelő, de a kereskedő is hazai. A multik módszereiről és gyakorlatáról nemrég egy érdekes cikket olvastam a Hulladék Munkaszövetség lapján Graczka Sylvia tollából, ebből egy idézet:
Az elmúlt másfél év gazdatüntetései rámutattak arra, hogy a hazai termelők gyakran teljesen kiszorulnak a polcokról. Legtöbbször arra hivatkoznak a kereskedők, hogy azért, mert nem tudnak megfelelő minőséget és megfelelő mennyiséget szállítani megfelelően alacsony áron. De mi lapul a csomagolás és a héj mögött?
Hogy állunk most?
A termelők ötven évvel ezelőtt európai átlagban a fogyasztói ár közel felét megkapták, mára ez az átlag 20 százalékra zuhant egész Európában. A legnagyobb láncoknál még ez alá is képesek menni. A hazai gazdák szerint akkor érné meg őstermelőnek lenni, ha a fogyasztói ár 70 százalékát kapnák kézhez, és a maradékon osztoznának az értékesítési láncban részt vevők. A termelőtől az élelmiszerfeldolgozó-iparhoz kerül az áru: 1994-ig a élelmiszerfeldolgozás szinte teljesen a multinacionális cégek kezére került. Ők állnak kapcsolatban a kereskedő áruházakkal.
Számos esetben kerültek napvilágra olyan tisztességtelen gyakorlatok, amelyeket a kereskedők alkalmaztak a beszállítóikkal szemben, illetve a piaci igényekre hivatkozva erőteljesen háttérbe szorították a hazai termelőket. Ennek ellensúlyozására tett közzé idén év elején a Földművelésügyi Minisztérium egy közleményt arról, hogy az áru 80 százaléka magyar lesz idén július 1-től az összes szuper- és hipermarket polcán.
Hosszas jogi herce-hurca és kemény lobbizások után megszületett az a Termékpálya Kódex, ami sok mindenről szól, és részletesen szabályozza a kereskedők és a multi élelmiszerfeldolgozók közötti viszonyt. A hazai termelők érdekeire azonban egyáltalán nem tér ki. Jól szemlélteti a végeredményt, hogy éppen az a hazai áruk 80 százalékos kereskedelmi jelenlétéről szóló mondat került ki egy az egyben a kódexből.
Jó dolog a nemzetközi kereskedelem, már évszázadokkal, sőt évezredekkel ezelőtt is létezett, de okos ország mindig tartotta és tartja magát ahhoz, hogy az alap a helyi termelés és piac legyen.
Egy másik idézet egy e-mailben (villámlevélben) terjedő történetből, amely arról szól, hogyan szereznek be bármit egy svájci iskolában:
– Először meg kell nézni, hogy a városban gyártják-e ezt a cikket ?
Ha igen, meg kell venni, mert az a legolcsóbb, hiszen a város lakóinak munkát biztosítunk és a későbbi minőségi problémák kizártak.
Ha nem, meg kell nézni, hogy a tartományban készítenek-e ilyesmit, mert ez a második legolcsóbb, minőségi vitára itt sem kell számítani.
Amennyiben a tartományban nem készül, megnézzük, hogy Svájc területén előállítják-e a terméket.
Ha igen, jöhet.
Végül felmerül a kérdés: mi a teendő akkor, ha nem gyártják Svájcban?
Ekkor hátra kell dőlni és behunyt szemmel, (esetleg egy rövid szunyókálás után) pihent állapotban azon lehet elgondolkodni, hogy egyáltalán kell-e nekünk ez!
Ismét egy részlet Graczka Sylvia cikkéből:
Az import élelmiszerek esetében az alapanyagokat – növényeket, húst – rendszerint teljesen természetidegen módszerekkel termesztik, tenyésztik. Jelentős mennyiségű vegyszerrel segítik, hogy egyenformát, egyenszínt – a kereskedők olvasatában állandó minőséget – érjenek el. Kimutatták, hogy az import termékekben jóval magasabb a vegyszerek aránya, mint a hazaiakban. A hosszú szállítás miatt vegyszerekkel tartósítják az élelmiszert, esetleg az állandó hűtés miatt fogyasztják az energiát, sőt, gyakori, hogy már a nemesítési eljárásoknál figyelnek a szállítást segítő tulajdonságokra. Nem véletlen, hogy például a mai paradicsom héja jóval vastagabb a 15-20 évvel ezelőttiekhez képest.
A szállításhoz rengeteg csomagolásra van szükség, amiből a fogyasztó csak a jéghegy csúcsát, a fogyasztói csomagolást látja. De ne feledkezzünk meg a jóval nagyobb mennyiséget kitevő kereskedelmi gyűjtőcsomagolásokról sem. A logisztika során raktárról raktárra szállítják az élelmiszert, itthon szinte kizárólag kamionnal. A raktárak felépítésének és üzemeltetésének jelentős a környezeti terhelése, a kamionos szállításról nem is szólva. Ezt mind megspóroljuk, ha a hazai kistermelőtől vásárolunk.
Az előbbi idézetben már ezt a szempontot is felfedezhettük. Természetgyógyászok állítják, hogy a legegészségesebb étel mindenki számára az, amit lakóhelye közelében termelnek. Bizonyára sok oka, összetett mechanizmusa van a dolognak: a klíma, a környezet, környék egész életközössége – flórája és faunája – valamiképpen benne van abban amit elfogyasztunk. Ha kevés vegyszerrel – esetleg teljesen vegyszermentesen – termelik, akkor annál inkább!
Talán ide tartozi az íz is. Ha valami ízetlen, annak élvezeti értéke, tápértéke, energiája valószínűleg gyatrácska. Melyikünk nem tapasztalta már ezt messziről ide szállított – egyébként ránézésre gyönyörű – gyümölcs, zöldség, hagyma esetében? Sajnos sokszor már a hazai nagyüzemi termékeknél is ugyanez kedvetlenít el.
Összefoglalásként egy rövid idézet ismét a fenti cikkből:
A helyi termelőktől való vásárlással, a helyi kereskedelem révén egyrészt egészségesebb, frissebb élelmiszerhez jutunk kevesebb környezetszennyezéssel, másrészt helyben marad a jövedelem. A helyi közösségekben forgó jövedelem már rövid távon is képes fejleszteni az életminőséget, és ún. fenntartható közösségek jönnek létre, amelyek képesek megállni a saját lábukon. A javuló életminőség része a környezettudatosabbá válás, ami utódaink jövőbeni élettere szempontjából alapvető.
Ha valami előnyösnek mutatkozik gazdasági, környezetvédelmi és egészségügyi szempontból, akkor miért nem azt tesszük?
Miért nem kényszerítjük – vásárlással és nem-vásárlással – a kereskedőket arra, hogy mindenek előtt azt forgalmazzák, ami nekünk jó?